A csalódás negatív érzelmi állapot, amely általában az elvárásaink és az azzal ellentétben álló valóság összeütközése miatt alakul ki bennünk. Ha csalódunk, tulajdonképpen a valakihez/valamihez fűződő reményeink lesznek egycsapásra semmivé. A szóban forgó érzelmi állapot az életünk szerves része – és egyáltalán nem egyoldalú dolog. Mivel nem vagyunk tökéletesek, bennünk ugyanúgy csalódhatnak, mint ahogyan mi is elveszíthetjük a másokkal kapcsolatos illúzióinkat.
Az illúzióvesztés több szinten is konkretizálódhat
Úgy is mondhatjuk, hogy bármiben és bárkiben csalódhatunk, ami/aki fontos a számunkra, és valamilyen oknál fogva nem váltja be a hozzá fűzött reményeinket. Ez a negatív érzés hatja át a sportolót, aki elveszítette a számára fontos versenyt, ez keseríti meg a szerelemes ember szívét, akit megcsaltak, és ezt érezzük akkor is, ha a ritka pillanatok egyikén, saját magunkat vizsgálva nem az a személy néz vissza a tükörből, akivé egykor válni szerettünk volna.
Csalódás emberekben – hogyan kezeljük a helyzetet?
Ha versenyt rendeznénk a kategóriában, kétségtelen, hogy a kétes értékű „győztes” a számunkra fontos emberekhez fűződő illúzióvesztés volna – ez talán a legfájdalmasabb, hiszen a másik személy iránti hitünk, bizalmunk szenved csorbát az általunk igaznak hitt vágyálom és a valóság összeütközésekor. Értelemszerűen, minél közelebb áll hozzánk az adott személy (házastárs, szülő stb.), annál fájdalmasabb az érzés. Hogyan lehet egy ilyen szituációból felállni? És egyáltalán: egy ilyen helyzetben feltétlenül el kell engednünk annak a kezét, akiben csalódtunk?
Ami igazán fáj: párkapcsolat csalódás
A sokszori érzelmi csalódás az önbizalom elvesztéséhez vezet. Hogyan? Nos, lássunk egy nagyon is hétköznapi példát: adva van egy személy, aki egyik rossz kapcsolatából a másikba zuhan. Míg az első csalódásnál könnyebben „heveri ki” a veszteséget, a második mélyrepülésnél már sokkal nehezebben viseli lelkileg az átélt eseményeket. A szenvedő fél óhatatlanul is elveszíti a hitét, és ezzel együtt az önbizalmát, illetve az emberekbe vetett bizalmát is. Ezzel pedig önmagát rabolja meg egy boldog, kiegyensúlyozott kapcsolat lehetőségétől – hiszen immáron már kétkedve fordul a körülötte lévő emberek felé.
Hogyan állhatunk fel az érzelmi csalódás után?
Ha elveszítjük a szívünkhöz közel álló személlyel kapcsolatos már-már túlságosan is berögzült – talán magunk által teremtett- illúziókat, nehéz feladat áll előttünk: az adott személyt a maga valóságában kell látnunk és a továbbiakban ehhez kell tartanunk magunkat. A csalódás, bár fájdalommal és keserűséggel jár, nem feltétlenül a „kötelező rossz”. Mint oly sok mindenből az életben, az illúzióink elveszítéséből is sokat tanulhatunk, olyan tudást és tapasztalatot szerezve, amely a jövőben hasznunkra válik. Persze erre a felismerési pontra el kell jutni – ez pedig nem egyszerű.
A törött váza esete
Természetesen minden csalódással kapcsolatos helyzet más fajsúllyal rendelkezik, és nem is lehet – sőt, egyáltalán nem is érdemes- minden emberi kapcsolatot megjavítani: vannak helyzetek, amikor jobb elengedni a másikat. Mégis, előfordulhat egy-egy negatív kiábrándulás után, hogy az adott kapcsolat (mindkét fél részéről jövő) sok-sok munkával és kitartással jobbá formálható, mint amilyen előzőleg volt. Ehhez persze szükséges, hogy megadjuk magunknak a kellő „gyászidőt”, amelynek során megéljük a bennünket ért veszteséget és tisztába tesszük magunkban a dolgokat. Könnyen megtörténhet az is, hogy a másikhoz fűződő elvárásaink azért törtek össze, mert eleve túl irracionálisak, megléphetetlenül magasak voltak. Nem minden vázát kell tehát automatikusan kidobni, ami eltörött.
____________________________________________________________________________________________________________________
Csong An Szunim, az Eredeti Fény Zen Templom apátja a csalódásról:
Húsz éve jöttél vissza Magyarországra tanítani bennünket. Nyilván sok tanítványod lépett ki a szangából, templomból, vagy tértek vissza. Nagyon érdekel az, hogy mi az, amivel ilyen töretlen lelkesedéssel tudsz bízni továbbra is minden új tanítványban, mert semmiféle jelét nem látom annak, hogy csalódás ért volna valaha is az életben ilyen téren?!
Egyrészt a sok csalódás tanított meg arra, hogy mi az, amiben nem lehet csalódni. Arra kell támaszkodni. Ezen az alapon kirostálódnak azok az emberek, akikben nagyon keveset fogok csalódni, vagy egyáltalán nem. Ez az utóbbi valószínűtlen, mert sem a másik fél, sem én nem vagyunk tökéletesek.
A csalódást, az illúzióvesztést bele kell kalkulálni az útba. Én azt gondolom, hogy nagyon jó tanítóim voltak, és itt külön hálás vagyok Szung Szán zen mester minden egyes percéért, amit velünk töltött és tanított minket, a jelenlétével, a szavaival, a tetteivel, és azzal a dharmával, amit legjobb képességeimmel igyekszem átadni.
Van olyan pont az ember életében, amikor nem tudja, hogy mi, de mégis előre viszi. Ezt a pontot el kell érni, és ezt a pontot nem adják se olcsón, se könnyen. Itt keresztül kell menni olyan illúzióvesztéseken, csalódásokon, veszteségeken, amelyek joggal fájnak.
Ezt kell fölülírni valamivel, ami nem tudható, de tapasztalható. Ezt kell meghaladni valahogy úgy, ahogy eddig nem tudtad. Ami eljuttat odáig, hogy az egyszerhasználatos kapcsolatok helyett meg kell ragasztani a törött vázát. Mi kell ehhez? Mennyi szenvedés, fájdalom kell ehhez? Mennyi belátás, együttérzés kell ehhez?
A dharmát a saját tapasztalatunk alapján műveljük. Ha ezek elég hitet adnak ahhoz, hogy túljuss a nehezén, akkor az úton maradsz.
A csalódás és serkentés ugyanolyan tanító. Mind a kettő.
Szung Szán mester sosem rendszert tanított, vagy doktrínát, dogmatikát, hanem azt, hogyan maradj ember, hogyan maradj tiszta tudattal, hogyan tartsd a helyes irányt.
Ez az iránytartás az, ami a számunkra a legfontosabb. Tehát tökéletes tanító nincs. Tökéletes tanítás sincs és tökéletes szanga sincs. Egymástól függünk. Egymás tüzében égünk vagy egymás fényében látszunk – ez a mi dolgunk.
Amikor a zennel találkoztam 30 éve, egy elképesztő szerepválságban voltam, mert rengeteg szerep volt a színpadon. Rengeteg színész játszott a darabban, a személyes darabban, de nem találtam a rendezőt. És a zen megláttatta és a tapasztalathoz segített annyiban, hogy ez egy felnőtt műfaj. Itt nem néznek téged se gyereknek, se valamilyen alacsonyabb rendű lénynek, a buddhák és az érzékszervhez kötött lények lényege ugyanaz, és tessék dolgozni, ha akarsz változni. Ha magamban csalódom, akkor szeretnék abból tanulni, ha másokban csalódom, szintén szeretnék abból tanulni, és szeretnék az úton maradni.
Ezt anélkül nem lehet, hogy ne próbálnád minden pillanatban elérni a felébredést, és segíteni másokon.
Több mindenre rájöttem az elmúlt évtizedekben. Az egyik az, hogy ha nem segítünk egymáson, akkor ez a világ nagyon-nagyon gyorsan a kanálisba, a pokolba megy – a lehető legalacsonyabb szintre megy. Amit látsz a világon, az egy érdek-vezérelt segítség, tisztelet a kivételnek.
A személyes megszabadulás műve nem végezhető el mások segítése nélkül. Idáig juss el. És akkor minden segítség önzetlen segítség lesz. Nem – ez nem egy logikai ellentmondás. Mások segítése által éred el a személyes megszabadulást.
Amikor kezdesz, akkor az első 100 napban úgy érzed, hogy tényleg változol. Az első 90 napos kjölcsén úgy érzed, hogy teljes más dimenzióban vagy, mint addig. Ez így rendben is van. A karmád pedig egy fordított exponenciális görbét követve csökken – az első év a legnagyobb változás. Utána még két év, a harmadik, és azt érzed, ez fantasztikus, élem az életemet, már megtanultam leborulni, mantrázni, ülni, működik a zen-eszköztár.
És aztán eltelik 5 év, 10 év, és még mindig van…sőt, amikor meditálsz, egyre rusnyább dolgok kerülnek elő, mert a közepesek már elmentek. A könnyűek már rég elmentek. És marad veled egy-két olyan karma, ami a legszörnyűbb, és még mindig nem vagy velük kész. Még mindig megjelennek a tudatfelszín fölött. Már rég megtanultál nem harcolni velük, kivonni az energiát, kivonni az azonosulást – ez már minden szinten megy, de még mindig nincs azoknak vége.
Amikor rájössz, hogy ez így van rendjén, akkor valami változik. Nem fognak eltűnni – ezek az utolsó kemény azonosulások, maradványkarmák kőkemény házifeladatok-, hanem rámutatnak arra, hogy valójában miből vagyunk mi összerakva.
Én azt látom, hogy az az elsődleges motiváció, amiért az emberek az útra térnek, ha nem szenvedésből, szükségből és a probléma megoldásának igényéből fakadnak, nagyon gyorsan elporladnak. Nem eléggé igazak. Az, aki a saját szenvedését megmerte látni, volt olyan bátor, hogy szembe ült vele és az utat választotta, mint megoldást, az rájön, hogy a korábbi felszínes, énes motivációja a legnagyobb akadály az úton, de mégis, az hozta oda. Mégis, azért kezdte el. De annak a fonákja, az a karma, ami a mélyén van, az lesz később a legnagyobb akadály.
Ha ezt még nem láttad meg magadban, akkor nézd meg a korábbi családi karmádat, gyerekként, milyen szülővel, milyen korábbi problémád volt. Annak a tudatküszöb alatti, archetipikus valósága az, ami még mindig dörömböl benned, viszont anélkül nincs motivációd. Nincs tűz, nincs hajtóerő.
A legnagyobb akadályból lehet a legnagyobb elérés akkor, ha mersz vele szembe ülni, „éntelenedni”, meghaladni és közben egy kicsit megsemmisülni.
Ne félj a semmitől, mert az, ahogy elgondolod, az nincs. Az abszolút semmi az nincs. És ne félj az abszolút valamitől vagy valakitől, mert ahogy azt elgondolod, az megint nincs.
Régi zen mondás: „Ha találkozol a Buddhával, öld meg!”. Ez a kettő ugyanaz. Van olyan, hogy ülsz a meditációdban, eltelt 20 év, és csak az utolsó egy-két nagy problémád van, vagy esetleg mögötte még egy pár. És mégis ez hajt előre. A legkeményebb hajtóanyag. Ha ezt meg tudod nemesíteni, akkor sikerült a személyiségnek egy olyan alapvető átalakulását elérni, amely biztos, hogy nem a korábbi karma ismétlése.
Ez csak úgy megy, ha „Te” már akkor nem vagy fontos. Mint személy, nem annyira létezel, mint egy fűszál vagy egy fa, hanem egy egész része van.
Nem tűnsz el, csak átalakulsz – és erre van szükség. Annyiszor voltál már semmi és valaki, hogy ez az egész változás teljesen megszokottá vált, sőt, néha unalmas is.
Itt, most, ebben a pillanatban kinek kell lennem? Egy pillanatban észreveszed, hogy ez nem különbözik attól, hogy ki akarsz lenni. És ha a „kinek kell lennem?” és „ki akarok lenni?” teljesen találkozik, akkor megszabadultál. Akkor a szabadság és a felelősség találkozott. Akkor az életed vállalt és nem kényszerből felvett.
Ez elérhető, ezért megdolgozhatsz. Ebben tudjuk igazán segíteni egymást, és ezért van jelentősége annak, hogy egy térben, egy időben közös gyakorlatot követve együtt öregszünk.
