A poszttraumás stressz szindróma egy komoly szorongásos zavar. Roppant beszédes maga az elnevezése is: nagy megrázkódtatás, traumatikus esemény után számíthatunk a kialakulására.
Nem véletlen, hogy korábban elsősorban azoknál a katonáknál diagnosztizáltak rendre a poszttraumás stressz szindrómát, akik megjárták a háborút.
Az első tudósítások a régmúltba vezetnek vissza
A poszttraumás stressz szindróma, vagy röviden PTSD (angolul post-traumatic stress disorder) tüneteihez hasonló zavarról fennmaradó leírások közül az elsőnek akár egy 1666-ból származót is tekinthetünk. Végtelenül tragikus év volt ez a londoniak számára – ebben az esztendőben tombolt az a hírhedt tűzvész, ami 4 napig tartott, és emberek ezreinek követelte az életét.
A híres angol haditengerésztudósító, Samuel Pepys a túlélők részéről a mai PTSD-nek nevezhető tüneteket tapasztalt. Későbbi feljegyzések szerint vasúti balesetet szenvedők is hasonló szimptómákat produkáltak, amit akkoriban (az 1800-as évek derekén) hisztérikus rohamokként írtak le. Az első és második világháború kegyetlenségeit túlélő katonáknál is olyan reakciókat tapasztalták az orvosok, mint a tűzvész és a vonatbaleset túlélőinél: határozatlanságot, lassúságot, krónikus fáradtságot és levertséget.
A pszichés trauma következtében megjelenő mentális-érzelmi zavarra utaló tünetegyüttes egyébként csak 1980-ban vált hivatalosan is diagnosztikai elemmé.
Az Amerikai Pszichiátriai Társaság akkor vezette be az ilyen jellegű betegségeket összefoglaló kézikönyvbe, az úgynevezett DSM-be a poszttraumás stressz-zavart (PTSD), habár a jelenséget még Freud, Charcot és Janet kezdték tudományos rendszerezettséggel kutatni a XIX. század harmadik harmadától kezdődően, a fizikai okokra vissza nem vezethető bénulások, az érzékelési kiesések, az amnézia jelensége által.
Gondolatban újra és újra megélt tragédia
Ma már tudjuk, hogy a PTSD-től nem kizárólag a veteránok szenvedhetnek. A nemi erőszak áldozatainál, a szeretteik tragikus halálát akár szemtanúként is megtapasztaló személyeknél, a balesetek, természeti katasztrófák túlélőinél, terrorcselekmények szemtanúiknál is gyakorta kialakul ez a pszichés zavar.
Bármi is legyen a kiváltó oka, az elszenvedő személyek közös tulajdonsága, hogy az adott eseményt gondolatban újra és újra átélik (akár önmaguknak bevallva vagy sem), ezáltal idézve fel a megélt, megtapasztalt traumát.
Az érintett személyek gyakran az álmaikban élik meg újra a sokkhatást, amelynek befolyása alól sajnos ébrenléti állapotban sem tudnak szabadulni.
Nem azonos az akut stresszhatással
Fontos különbséget tennünk az úgynevezett akut stresszhatás és a poszttraumás stressz szindróma között. Az előbbit is egy tragikus esemény elszenvedése, végig élése váltja ki, a különbség viszont az, hogy az akut stresszhatás az adott esemény után egy hónappal később jelenik meg, míg a PTSD körülbelül a traumát követő harmadik hónapban.
Mind a diagnosztizálás, mind a kezelés egyszerűbb az akut stresszhatás esetében, a PTSD ugyanis sok esetben akár évekig, sőt, rosszabb esetben egész életük során végig kíséri a betegeket.
A poszttraumás stressz szindróma tünetei
A PTSD tünetei színes spektrumon mozognak, és tulajdonképpen négy nagy csoportra lehet azokat osztani. Az első tünetcsoportba tartozik a folyamatos félelemérzet, a megállíthatatlan és leküzdhetetlen szorongás.
Ez az erős félelemérzet az esetek döntő többségében a leghétköznapibb tevékenységeket is meggátolja – az érintett személy például nem meri elhagyni a lakását, képtelen autóba ülni stb. A másik nagy tünetegyüttes jellegzetességei az úgynevezett „flashback”-ek, amikor a traumát átélő személyt váratlanul megtámadják az átélt esemény történései emlékbetörések formájában.
Ezek a sokkos epizódok gyakorlatilag bármikor jelentkezhetnek, gyakran éjszaka, alvás közben. A szakirodalom által emlékbetöréseknek nevezett visszaemlékezések filmként peregnek le az áldozatok lelki szemei előtt. A harmadik tünetcsoportra egyik legjellemzőbb jele a bezárkózás.
A PTSD-től szenvedő ember elmenekül a világ elől, szíve szerint az összes szociális kapcsolatát megszakítaná, s mintegy védelmező pajzsként, bástyát emelne maga köré, amely megvédi őt attól, hogy újra átkelljen élni a korábbi sokkos eseményeket. Sajnos a harmadik csoportba tartozó betegek gyakran válnak depresszióssá és/vagy alkoholistává. A negyedik csoport a viselkedés jeleit tartalmazza (agresszivitás, munkától való távolmaradás stb.)
Milyen tünetekre lehetünk figyelmesek a gyermekeknél?
A poszttraumás stressz szindróma tünetei másként mutatkoznak meg az óvodás- és az iskoláskorú gyerekek esetében.
Míg az előbbieknél a PTSD folytonos rémálmok, csökkent verbális képességek és repetitívvé váló játékok formájában mutatkozik meg, addig a tünetek az utóbbiaknál, azaz iskoláskorban a koncentráció indokolatlan csökkenésében, viselkedési zavarokban és a függetlenedési vágy sürgetővé válásában konkretizálódnak.
A PTSD-től szenvedő gyerekek gyakran agresszívvá válnak, súlyos esetben komoly személyiségtorzulás figyelhető meg náluk.
Csendbe zárva
A gyerekekre jellemző ezen kívül az, hogy az átélt eseményekről, különösen a nemi erőszak elszenvedéséről, még a legközelebbi hozzátartozóikkal sem képesek beszélni.
Nem osztják meg a traumát, évekig hurcolják magukban – nem ritka eset például az, amikor a gyerekkori abúzus csak felnőttkorban tör a felszínre. Ezt egyébként a koncentrációs táborok túlélőire is vonatkozik – vannak, aki csak sok-sok évtized múltán képesek beszélni a tapasztalataikról, de olyan személyek is akadnak, aki sohasem tudják megosztani másokkal az átélt borzalmakat.
A poszttraumás stressz szindróma kezelése
A terápia elkezdését sokszor maga a nehezen kivitelezhető diagnosztika hiúsítja meg. Ahogy azt korábban írtuk, a PTSD-ben szenvedők nehezen nyílnak meg, képtelen megosztani a múltban történteket.
A beteg hallgat – a teste viszont nem. Gyakori eset például, hogy a páciensek egy teljesen más tünettel kérnek orvosi segítséget, például krónikus álmatlansággal vagy súlyos emésztési panaszokkal fordulnak orvoshoz, ahol – ha szerencséjük van- a szakorvos kellő felkészültségének köszönhetően fény derül a tapasztalt tüneteik mögött meghúzódó tényleges okokra.
A gyógyuláshoz vezető út legelső lépése
A történtek feldolgozásához és a teljes gyógyuláshoz vezető út legelső lépése a legnehezebb: elérni azt az állapotot, amelyben a PTSD áldozata képes beszélni az átélt eseményekről – nemcsak az orvosnak, de a környezetének is, ezért elengedhetetlen fontosságú a bizalom megteremtése.
Néhány évtizeddel ezelőtt bevett szokás volt a traumatikus eseményeken átesett emberek azonnali kikérdezése – az eset teljes, részletes felderítése.
Úgy gondolták ugyanis, hogy ez a gyors reakció csökkenti a poszttraumás stressz szindróma kialakulásának esélyét. A valóságban ez nincs így, sőt: ezzel az attitűddel sokat többet árthatunk, mintsem használnánk.
A pszichoterápia és a gyógyszeres kezelés is hatásos lehet
Ha a beteg már képes beszélni a történtekről, a további kezelés történhet egyéni vagy akár csoportos pszichoterápiák formájában is. A gyerekek esetében gyakran alkalmaznak úgynevezett játékterápiát is.
Bevett eljárás az expozíciós terápia is, amelynek során az egyének úgy dolgozzák fel az átélt traumát, hogy annak tárgyával 100%-ban kontrollált körülmények között újra találkoznak – így végre képesek lehetnek megküzdeni és legyőzni a személyes démonjukat.
A PTSD tüneteinek enyhítésére gyógyszerek is a rendelkezésünkre állnak: antidepresszánsok, altatók segítenek leküzdeni a beteg által többek között tapasztalt szorongást, félelemérzetet és az alvászavart.
Persze mindez hatástalan, ha az első lépés nem valósul meg: a legfontosabb tehát, hogy a páciens képes legyen megnyílni a környezete felé, és képes legyen kimondani azt, amit korábban kimondhatatlannak hitt.
Mit tehetünk mi kívülállóként?
Kissé elcsépelt, sokat hangoztatott szlogen, miszerint minél hamarabb jön a segítség, annál egyszerűbb a gyógyulás – de a PTSD esetében ennél nagyobb igazság valóban nem létezik.
A kezelést megnehezíti a beteg bezárkózása, amit természetesen, ha szerető, elfogadó közeg veszi körül, a közvetlen közelében is észrevesznek a családtagok, a barátok.
Mit tehetünk mi, ha azt gyanítjuk, a hozzánk közel álló személy poszttraumás stressz szindrómától szenved?
Az első és talán legfontosabb, hogy egy ideig és határig ne rontsunk ajtóstól a házba. A PTSD-s személyek hihetetlenül gyorsan bezárkóznak, ha úgy érzik, vallatjuk, faggatjuk őket. A jószándék tehát kevés, sokkal inkább óvatosan, a lehető legnagyobb fokú türelemmel és szeretettel kell az érintett felé fordulnunk, s szavak nélkül is éreztetni vele a támogatásunkat, illetve azt, hogy számíthat a segítségünkre.
Továbbá a kibeszélés megteremtésének lehetősége is kiemelkedő fontosságú, amikor úgy hallgatunk meg egy PTSD-ben szenvedőt, hogy hagyjuk a személyt „kipanaszkodni” magát, nem szólunk közbe, nem adunk tanácsot.
Felhívhatjuk a figyelmét a szabadidős tevékenységek fontosságára, a hobbira, javaslatot tehetünk, hogy tanulja meg és alkalmazza az úgynevezett progresszív relaxációt, illetve az autogén tréninget, jógát stb.
