Tisztelt olvasó! Újraközölt írást olvasol épp. A cikket a Sárospataki Füzetek szerkesztőségének felkérésére írtam a „Körkérdés – Határtalanul magyar” rovatba, és a Trianon 100 című 2020/2 számában jelent meg.
Amiért aktuálisnak éreztem az együttérzés weboldalon is publikálni, az a „minden mentes” energia, ami manapság az anyaországból a külhoni magyarok felé árad. Mivel hiszek a szelíd szó erejében, ezért bízom benne, hogy a megismerés egy lépéssel közelebb visz egymáshoz.
Azt mondják, az ember tudattalan cselekedetei nagyban jelzik személyiségének rejtett motívumait. Amikor elkezdtem gépelni a címet, akkor érdekes módon hamarabb írtam le azt, hogy református, mint magyar. Tehát előbb vagyok református, mint magyar, még akkor is, ha bennem egy tizedmásodpercre sem szűnt meg a kettő együtt élni. Viszont egyáltalán nem fókuszáltam arra a jelzőre, hogy „határon túli”.
Talán azért, mert utóbbi számomra nem is egy jelző, nem is egy bélyeg, hanem egy billog. Az a fajta billog, amit az állat bőrébe égetnek, hallani, ahogy serceg, és egy pillanatra érezni az égett hús szagát, az állat kikötözve tiltakozik, de ösztönösen érzi, hogy fölösleges minden ellenállás. Ezt a billogot immár 100 éve a bőrünkbe égették. Lehet szépíteni, optimista, motiváló frázisokkal díszíteni, de leírni, hogy milyen érzés kisebbségben élni egy idegen országban: lehetetlen.
Madách Imre szavai jutnak eszembe:
„…az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga.”
Itt szó szerint erről van szó, szinte mindennap, hiába köszöntött ránk a demokrácia, a 21. század. Egyre zavarosabbak az erőviszonyok, törvényhozóink és kisebbségi képviselőink soha nincsenek a helyzet magaslatán, nem lehet tudni, hogy aki ad, az mit vár el cserébe kimondatlanul is.
Mikor vagyunk egy önzetlen cél eszközei, és mikor alattomos politikai machinációk „parasztjai” azon a bizonyos sakktáblán?
Emellett létezik egy olyan attitűd, amit nagyon sok magyar nemzetiségű, református vagy egyéb felekezetű testvéreimnél felfedezek, és ezzel soha, senki nem foglalkozik.
Ez a jelenség hasonlít a Stockholm-szindrómához, amikor a bántalmazójával azonosul a bántalmazott. Ez jelen esetben abban mutatkozik meg, hogy a románoknak magyarként maximálisan megfeleljen az egyén.
Példa: ha valaki rosszul fejezi ki magát az állam nyelvén, leghamarabb nem a románok fogják lehúzni a sárga földig, hanem a románul kiválóan beszélő magyar anyanyelvű testvérek. Mindezt tapasztalatból is mondhatom: kétnyelvű dokumentum elkészítésére kértek, ami többségében magyar anyanyelvűeknek szólt, magyar anyanyelvű, református testvér kért meg rá, és később rosszallását fejezte ki, amiért első helyre a magyar verziót tettem. A végleges változatban természetesen már megfordította.
Lehet, hogy ezek apróságok, de belőlem óriási értetlenséget váltanak ki, és korántsem azért, mert ellenérzéseim lennének a románokkal szemben.
Ám, ha levesszük a fókuszt a „nagy freskóról”, ami általánosságban mutatja magyarságunk helyzetét, és közelebb megyünk egy-egy régióhoz, tájegységhez, és megnézzük, ott helyileg milyen gondokkal küzdenek, vagy épp milyen lehetőségeket élnek meg a református, magyar testvérek, akkor különböző lenyomatokat kaphatunk.
A magam tájegységére – Érmellékre – térve, mi hálásak lehetünk, mert bár szegényesen, de egy olyan tömbmagyarságban élhetünk, ami páratlan. A történelmi érmelléki tájegység egy 60 km hosszú sávot jelent 64 településsel, amely közvetlenül a magyar határ mellett húzódik Nagyvárad irányából Szatmárnémeti felé, s elmondhatjuk, hogy ez a kistérség a Partium legmagyarabb része. Közel 70 000 magyar él itt!
Felekezeti eloszlás szerint a mai Érmelléki Református Egyházmegye pedig egy tömb református térség – egy-két kivételtől eltekintve szinte csak mi, reformátusok viseljük a tájegység nevét, mint intézménynévvel sehol máshol nem lehet vele ma már találkozni. Emellett jelen vannak a római katolikus, görögkatolikus, ortodox és egyéb protestáns (baptista, adventista, Jehova tanúi) felekezetek.
______________________________________________________________________________________________________________
Nagyon szeretem a régi történeteket.
Több olyat ismerek, ami vallási konfliktusokról szól. Furcsán hangzik, de ez számomra betekintést ad abba a mentalitásba, ahogyan éltek, ahogy kiálltak magukért, meggyőződésükért elődeink, bár ma már többnyire mosolygunk rajtuk.
Az érmelléki ember hagyományosan kálvinista. Ezen a tájegységen örökös ellentét húzódott a kálvinisták és a római katolikusok között, aminek a gyökere valahova a reformáció utáni ellenreformáció korszakára tehető. De biztos vagyok benne, hogy az alapokat akkor sem ismerték pontosan az emberek. A vegyes felekezetű falvak is úgy épültek be, hogy mindenki az övéi köré építkezett, a falu egyik részén a katolikusok, a másik részén a reformátusok.
Például Székelyhídon (valamikor az Érmellék központi települése, ma már kisváros), a dombon, a „Felsővároson” a katolikusok, míg a lápos, sík részen, a „Szíkon” a reformátusok éltek. Ha tűz volt a Felsővároson, akkor a Szíkról bizony nem kaptak segítséget a tűzoltáshoz a reformátusoktól. Szalacson („az 1000 pince faluja” szlogen után lehet ismerős az olvasónak) talán még ma is verés annak a fiatalembernek a jutalma, aki református létére egy katolikus lányt kér fel táncolni a bálban.
Hála Istennek ma már ezek a konfliktusok elsimultak, és egyházi néprajzi gyűjtésben lenne a helyük, amelyet anekdotázva mesélnének az idősek, amíg van kinek, és van mit.
Ugyanis személy szerint féltem mindazokat a „kincseinket”, amelyeket, ha nem őrzünk meg, egyszerűen eltűnnek, beolvadnak.
Írom ezt úgy, hogy továbbra is hangsúlyozom, mi itt szerencsés helyzetben vagyunk, mert közel 100 km-t lehet utazni, úgy, hogy csak színmagyar falvakat találunk, és szinte egyáltalán nem kell megszólalni románul – viszonylag szabadon használhatjuk anyanyelvünket!
Egy olyan „mentsvár” számunkra ez a környezet, amelyet kötelességünk értékelni, megtartani és megélni. Utóbbi azért kiemelten fontos, mert a ma embere hajlamos önmaga megvalósításának kergetése közepette elfelejtkezni, hogy elveszti, mi több elkótyavetyéli azokat az értékeket, amelyektől épp önmaga tudna lenni: anyanyelvét, nemzetiségét, történelmét, irodalmát, hagyományait, szülőföldjét, hitét.
Elavult értékek lennének?
Nem hinném!
Ugyanis ez a tájegység olyan embereket adott a nemzetnek egy-két évszázaddal ezelőtt, akiknek – ha bevalljuk, ha nem – mai napig táplálkozunk szellemi hagyatékaiból.
Csak néhány nevet említenék meg, elsőként azokat, akikhez egyáltalán nem kell magyarázat:
- Ady Endre (Érdmindszent),
- Kölcsey Ferenc (Sződemeter),
- Kazinczy Ferenc (Érsemjén).
De mondhatnám Irinyi Jánost (Albis), a zajtalan foszforos gyufa feltalálóját, Fráter Lórándot (Érsemjén), a nótaszerzőt, akinek neve a „nótáskapitány” jelzővel fonódott össze, Fényes Eleket (Csokaly), akinek hagyatéka mai napig „bibliaként” szolgál a néprajzkutatók körében, Csiha Kálmánt (Érsemjén), 1990–2000 között az Erdélyi Református Egyházkerület püspökét, költőt, memoárírót.
Talán csak „véletlen”, hogy a felsoroltak közül mindenki hithű református volt… Mindezzel csak karcoltuk a felszínt. Felsorolhatnék még rajtuk kívül legalább húsz-harminc nevet, akik jelentős és jegyzet tudományos, technikai, irodalmi értéket hagytak hátra. Amiből – ahogy fentebb említettem – a ma embere is „táplálkozik”, csak épp lehet, nem tud róla.
Ezek számomra óriási értéket képviselnek, szinte kötelességemnek érzem, hogy nap mint nap gazdálkodjak velük, lehetőségeim függvényében, s ha mindenki csak egy kicsit tekintené környezete értékeit önmagáénak, akkor a kollektív tudat egysége is képes lenne megszilárdulni, stabil maradni.
Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a kollektív tudat megszilárdítására, az egymásra utaltság felismerésére nekünk, „kisembereknek”, az egyénnek, egyháztagoknak, nemzettagoknak óriási szükségünk van. Csak még nem jutottunk el arra a szintre, ami – Szilágyi Domokos szavaival:
„az egymásra-utaltság legmagasabb fokon szervezett formája”.
Mert mindig mindenhonnan jön felénk a befolyásolás különféle anamorfózisa, ha máshonnan nem, emberi mivoltunkból, egónkból, ami az „egymásra-utaltság” fogalmát folyamatosan valami megalázó, lekicsinylő, pejoratív jelzővel kapcsolja össze. Pedig, ha végiggondoljuk, egyáltalán nem az.
Tudatosan kell azon dolgozni, hogy a fókuszt a múltban gyökerező értékeken, ne pedig a múltban gyökerező sérelmeken tartsuk. Utóbbiak rendkívül károsan hatnak identitásunkra.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne tegyünk semmit, hagyjuk magunkat beolvadni és eltűnni, de sok esetben azok, akik tehetnének, inkább a fent említett manipulatív és hangulatkeltő módszerhez nyúlnak, amelyekre, jól tudják, fogékonyak vagyunk.
Mi, Érmelléken, elmondhatjuk, hogy könnyebben éljük meg mind református hitünket, mind magyarságunkat, mint egy olyan régióban, ahol a román hatalom, mentalitás valóságosan testközelben van, gondolok itt a szórványterületekre vagy azokra a tájegységekre, amelyeken egykor sikeresebb volt a betelepítés.
Ami számomra szomorú, hogy általában ránk nem kíváncsi senki. Az anyaországiak vagy bárhonnan a külföldről érkezők, ahogy belépnek Ártándnál a határon, „Erdélyben vagyunk!” felkiáltással robognak is rajtunk keresztül. Pedig tőlünk Erdély minimum 150 km-re kezdődik.
Források:
- Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában, istenesversek.hu, 2020. 04. 18. URL: https://www.istenesversek.hu/szilagyi-domokos-bartok-amerikaban/ Utolsó letöltés: 2020. 05. 18
- Benedek Zoltán: Érmellék, Orosháza, Hélios Kiadó, 1996.
- Veres Valér: Népszámlálás 2011, A népességszám, foglalkozásszerkezet és iskolázottság nemzetiség szerinti megoszlása Romániában, Transylvanian Society (Erdélyi Társadalom), 11. évfolyam, 2013/2, 23–54.
- Borítókép: partiumzone.ro
