Sötétségben kelünk és sötétségben fekszünk. A köztes időszakban a Nap egyre gyérülő fényével néz le ránk. Bár a harcok nem kerültek közelebb hozzánk, a háború ocsmány valósága és következménye már nem, hogy csak az ajtón kopogtat, de velünk sétál a sötét szobákban.
Korábban, ha arra gondoltam, milyen is lehet áram nélkül lenni nap mint nap, alapvetően a nehézségek és kellemetlenségek jutottak az eszembe, amit az energiahiány okoz. Arra, hogy a fénytelenség, a fénynélküliség lelki vonatkozásban is megkeserítheti az embert, álmodni se mertem.
Hosszú órákat vagyunk kénytelenek áram nélkül tölteni. A napi három-négy órás kimaradások, amiket ígértek, elnyúltak, szétterpeszkedtek és nem ritkán 15-18 hosszú órára dagadnak.
Mivel ezek nem egyszeri esetek, hanem lassan a mindennapjaink szerves részét képezik, ilyen körülmények között az ennivaló tönkremegy a hűtőszekrényben, de ez még csak a kisebb gond.
Azokban a háztartásokban ugyanis, ahol a villamos áramtól függ a fűtésirendszer és a kazán működése, az emberek hidegben vannak, és ez most, a tél fenyegető közelségében nagyon aggasztó. A legtöbb házban ugyanis, még a mi kis falunkban is, sokan eltávolították a nagyszülők-rakta kályhákat, sparhelteket. Áram nélkül pedig a víz sem folyik a csapból.
Ezekben a sötét órákban úgy érzem, el vagyunk vágva a világtól. A férfiak, a családunk nagy része határontúli biztonságban van, és ezért nem lehetek eléggé hálás. De ha nincs áram, nincs internet sem.
Nem a bugyuta TV műsorok vagy a Facebook hírfolyama hiányzik.
Ha nincs internet, nem tudjuk, hogy vannak a szeretteink és azt sem tudjuk, mi zajlik éppen körülöttünk. A Valóság megszűrt és megszépített hírmorzsái sem jutnak el hozzánk, amit nagyritkán hajlandók elénk szórni. Még ezeket az értékes morzsákat sem tudjuk összeszedegetni, holott a lelkünk mélyén tudjuk, hogy ezek többnyire féligazságok.
Úgy érzem, visszasüllyedtünk a múltba jó kétszáz évet.
Gyertyát csak ritkán gyújtunk. Egyrészt rettenetesen silány a minősége, hamar leég, másrészt pedig…azért mindennek van határa…mégiscsak 2022-őt írunk!
Nevetnem kell ezen az ironikus gondolaton, hogy itt, Európa kellős közepén, a 21. században, a háborús földek közvetlen közelében, nekem, aki már lassan 9 hónapja él ebben, derogál gyertyafénynél dolgoznom, játszanom a gyerekemmel vagy olvasnom – és inkább a nehezen feltöltött telefonom virtuális lámafényénél nézek szembe a sötétséggel.
Persze változok én is, mindannyian változunk, és napról napra morzsolódik valami a modern életünk modern szokásaiból. És ez nagyon is helyénvaló, mert aki nem tud alkalmazkodni, az előbb-utóbb biztosan megtörik szellemileg és lelkileg is.
Mit csináltak a déd- és ükszüleink régen, amikor eljött az este? Remélem azért odáig nem fajul a dolog, hogy a hímzésemért nyúlnék…
Folyton tréfálunk, megpróbáljuk kívülről nézni magunkat, és nevetünk a nehézségéken. Az emberek most többet beszélgetnek egymással, gyakrabban látogatják egymást.
Ülünk a félhomályban a barátnőmmel az asztal két oldalán és a múltról beszélgetünk. Nevetünk, mert eszünkbe jut, hogy régen, kislánykorunkban, amikor nem volt még internet és mobiltelefon, csak úgy, váratlanul, minden előzetes bejelentés nélkül jelentünk meg a másik házánál, néhány órányi közös játék reményében.
Micsoda „botrányos” időszakok voltak azok!
Gőzölög előttünk a forró tea az asztalon, amikor arról beszélünk, hogy azt jósolják, hamarosan talán a gázszolgáltatás is szünetelni fog. Tréfálkozunk, és azt mondjuk, majd odakinn a szabadban, nyílt tűzön főzzük meg az ennivalót.
Ezerféleképpen viccelődünk, és el is futja a szemünket a könny, de ezek nem a nevetés könnyei. Nincs mese, ha rosszabbra fordul a helyzet, és ugyan miért ne fordulna, akkor elő kell venni a dédmamáink, a „régiek” túlélési stratégiáját és leporolni azokról a praktikus, mindennapi szokásokról a port, amit már a múlt nosztalgiaszagú hagyományainak könyveltünk el. Összeegyeztethető mindez a modern ember mai életével? Nagyon nehezen. Attól még rá vagyunk kényszerülve.
Egyre hidegebbek az esték. Ha kilépek az udvarra, nemcsak a hűvös lég, de a keményen szikrázó csillagok is erre figyelmeztetnek. Mivel közvilágítás még akkor sincs, ha egyébként működik az áramszolgáltatás, az éjszakai égbolt valami lélegzetelállító szépségű. Arra gondolok, hogy azért minden szörnyűségben vegyül valami szép is, és ezek a csillagok olyan sok rettenetes dolgot láttak már, de azért látták azt is, hogy mi emberek, olykor-olykor tudunk még emberhez méltó módon is viselkedni.
Hallom, ahogy édesanyám épp a kazánházból jön, megrakta a tüzet.
Elönt a hála arra a gondolatra, hogy minekünk nem kell hidegben dideregve örökösen várni. De mi van azokkal, akik nem engedhetik meg maguknak a meleg luxusát? Nem visz rá a jóérzés, hogy panaszkodjak, és magamra is mérges vagyok, ha olykor-olykor mégis megteszem. Annyi mindenért lehetek hálás, és tudom, hogy a mi családunk bőven a szerencsésebbek közé tartozik.
Nem vagyok egyedül, itt vagyunk egymásnak.
Ez a minden értélemben vett sűrű sötétségben felbecsülhetetlen értékű. Van egészségünk, meleg van a házban, van munkánk és a határontúli családtagjaink jóvoltából még egy áramfejlesztőnk is van – amit persze ritkán, maximum naponta kétórára üzemelek be, mert tartalékolni kell a nehezen beszerezhető, drága üzemanyaggal. Mégsem vagyunk teljesen elvágva azoktól, akik messze vannak tőlünk.
A Félelem, a Kétségbeesés és különösen a Düh, mint valami dögevő keselyük köröznek felettem, és ha kicsit elgyengülök, azonnal lecsapnak rám.
Jogos érzések ezek, de nem visznek előre, és ha kicsit is kinyitom nekik az ajtót, belémmarnak és lehúznak. Így marad a tudatos Hála, amivel minden este lefekszem az ágyamba, és mint egy mantra, sorolom magamban, mi mindenért van okom köszönetet mondani.
Próbatétel ez.
Igen, ha nagyon akarnánk, elmehetnénk innen és új életet kezdhetnénk máshol. Valami mégis itthon tart, és ez a valami meglepő módon a korábbi elvárásaimat megcáfolva nem, hogy gyengülne, de minden nappal erősebb.
Így aztán maradnak a lámpafényes esték, a nagy beszélgetések, a hosszú töprengések, és a néha nagyobb lánggal lobogó, néha alig-alig pislákoló, de égni soha meg nem szűnő remény, hogy egyszer minden jóra fordul majd.
Csak győzzük kivárni.
