Nagy Béla
Pedig nagyszüleink még ismerték a kaláka fogalmát, és sokan így építették a házukat, vagy épp bármi másban segítettek egymásnak, amihez szükség volt a sok munkáskéz erejére.
Örömmel jelentem, hogy a XXI. század covidtól elszigetelt társadalmában sikerült egy olyan közösségi munkát összehozni, amiben még az az ember sem hitt igazán, akinek segítettünk.
Azért legyen egy kis bevezető is
Én egy olyan sportot űzők, amit mások extrém sportnak titulálnak (siklóernyő), már hat éve gyakorlom leginkább kisebb sikerekkel, hisz már nem leszek fiatal, és a súlyom sem kicsi 😊.
A lényeg, hogy sok emberrel ismerkedtem meg a sport kapcsán, és nagyon hálásak lehetünk az oktatóinknak, mert mindent elkövetnek azért, hogy ép bőrrel térjünk haza minden alkalommal.
Sok időt töltünk együtt, és barátságok is születtek, igazából már házasságok is köttettek ebben a kis közösségben!
Az egyik oktatónkkal is ilyen baráti viszony alakult ki, és a beszélgetések során kiderült, hogy az édesanyjával el kell költözniük abból az emeletes családi házból, ahol most laknak. Leginkább az idős szülő fizikai állapota miatt.
A családi házban még a nagyszülőktől is maradtak „ereklyék”, amiket az évek során soha nem volt szívük kidobni.
A szülők könyvvizsgálók és könyvelők voltak, az elmúlt 40 év könyvelési anyagaival, amiket „csak úgy” nem szoktak kidobni.
Egyszer csak jött az ihlet, és azt mondtam, hogy azok az emberek, akikkel együtt sportolunk nagyon segítőkészek, és én vállalom, hogy mindenkit beszervezek egy kis közösségi munkára. Mondjuk ekkor még nem láttam sem a garázs sem az iroda tartalmát! Még szerencse, mert akkor lehet, hogy behúzom fülem, farkam, és nem szólok semmit. 😊
És akkor most kevesebb lennék egy életre szóló élménnyel, amit a közösségtől kaptunk.
Tehát belevágtunk, szerencsére még időben, mert menet közben kiderült, hogy sokkal több munka lesz, mint ahogy gondoltuk.
Összesen hat alkalomra volt szükség a költözéshez, 38 ember vett részt a munkában, volt, aki háromszor – négyszer is eljött segíteni.
630 kg papírt válogattunk át, és vittünk el a szemétégetőbe, hat köbméter szemetet vittünk el szemétlerakóba, legalább 100 db kisebb és sokkal nagyobb cserepesvirágot szállítottunk el, tele raktunk egy tizenegy négyzetméteres raktárat plafonig, és egy albérletet is megtöltöttünk cuccokkal.
Ugyanis nem sikerült még felújítani a lakást, amit vett a ház helyett, ezért lesz még egy utolsó kör is.
De megcsináltuk a szinte lehetetlen feladatot!
Ettől az élménytől vezérelve, most már én is elhiszem, hogy a közösség ereje csodákra képes!
Az együttérzés.com azért született, mert segíteni szeretnénk másoknak, közben „véletlenül” rátaláltam a lenti videóra, ami arról szól, hogyan segítenek az emberek egymásnak, hogy megvalósítsák egymás álmait.
Én most álmodtam egy nagyot!
Keresem azokat, akik segíthetnek nekünk megvalósítani az emberek álmait.
Embertársaink többségének nem elérhetetlen álmaik vannak, tévedésben vagyunk, amikor azt gondoljuk, hogy az emberek csak drága holmikról és luxus minőségről, meg gazdagságról álmodnak. Ezeknek a kergetése csak annak a hiányérzetnek a felületi kezelése, ami a valódi belső álmainkat elfedi.
Ami boldoggá tesz az valahogy mindig belülről kifelé haladva valósul meg, és megismételhetetlen élményekből épül fel, vagy egyszerű, ám mégis elérhetetlennek tűnő dolgok sikerélményéből, mint például egy összefogásból megvalósult költözése egy idős embernek.
Tehát, senki ne gondolja, hogy irreális a vállalkozásunk, mert lehet, hogy számodra egy elhanyagolható pillanat, élmény, esemény vagy dolog, a másik embernek egy elérhetetlen álmot valósít meg!
Jelentkezzetek be Facebook csoportunkba, és segítsetek megvalósítani embertársaink álmait:
(Ha nincs időd megnézni a videót, elkészítettük a leiratát.)
Rendkívül fontos dolgot szeretnék ma elmondani. Nagyon örülök, hogy éppen erre a TEDx találkozóra hívtak meg. Tényleg örülök, mert az egész az álmokról szól, és én is folyton erről beszélek.
Nem viccelek, ez minden, amit csinálok. – És vizet is iszom.-
Harminchat éves korom körül nagyon rossz éven voltam túl. Elváltam, nem volt pénzem, ott álltam New York City-ben két kicsi gyerekkel. Nem tudtam őket napközibe adni, ezért nem tudtam munkát vállalni.
Átmeneti szállásokon laktunk New York-ban. Erről regényt lehetne írni. Csótányok voltak ott, így azt mondtam a gyerekeknek, adhatunk nevet a csótányoknak, és „korai számítógépes játékokat” játszottunk a csótányokkal a falon.
De aztán kaptunk napközis helyet, szereztem állást, lett lakásunk, és a gyerekek iskolába jártak.
Mosogattam éppen, harminchat évesen, és arra gondoltam: „Istenem, sikerült!”. A gyerekek remekül voltak, én sokat sírtam, de sikerült. Sikerült, ez jó, büszke vagyok magamra.
Aztán támadt egy másik gondolatom. Arra gondoltam: Ennyi? Ennyi jut nekem? Az lesz a sírkövemre írva, „A háza gyakran volt tiszta, nagyon rövid időszakokra”?
Kezdeni akartam valamihez, de nem tudtam, mihez. Nem volt különleges tehetségem, nem voltam túl jó semmiben.
De arra jutottam, csak rossz a hozzáállásom, mert ez a 60’as években történt, és mindenki szajkózta a pozitív gondolkodást, és hogy „higgy benne és elérheted”, „teremtsd meg a magad valóságát”.
Azt gondoltam: „Jó, 36 éves vagyok, talán nagyon öreg és ronda, és már senki nem fog szeretni többé, rendben. De annyira mégsem vagyok öreg, talán még élek egy darabig, megpróbálom megtalálni, mi a csuda az álmom, és megvalósítom!”
Elmentem mindenhová. Részt vettem eseményeken, ahol állva kiáltottuk együtt: „Meg tudom csinálni!”. Megtettem, de még mindig nem tudtam megcsinálni. Azt mondták, „gondolkodj pozitívan”, és „teremtsd meg a saját valóságodat”.
Én nem hittem benne, és tudják mit? Az 50’es években nőttem fel. Az én időmben, ha valaki aztt mondta, befolyásolni tudja a világmindenséget, hogy az azt tegye, amit ő akar, vagy megmásítja az emberek elhatározását, mi orvost hívtunk.
Nem vagyok „New-Age” hölgy, régimódi hölgy vagyok. Így aztán feladtam. Azt gondoltam, „hát úgy tűnik, átlagos leszek; valakinek annak is lennie kell.” És próbáltam megfeledkezni róla.
Aztán történt valami elképesztő, ami nemcsak az én életemet változtatta meg, hanem az azt követő években több ezer ember életét.
Minden a másodállásommal kezdődött. Esténként csoportfoglalkozásokat tartottam. A pszichiáterek a drogprogramokból vették át ezt a módszert, ahol a többiek addig támadják az embert, amíg az illető megadja magát, és a többiek kiabálnak vele, az illető visszaordibál, és ettől mindenki jobban érzi magát.
Ott voltam, és azt mondták, „Fel van véve, lehet vezető.” Mert jó voltam benne. A családomban mindig üvöltöztünk egymással. Természetes adottság volt, nem törődtem vele sokat, és minden este volt csoportom munka után.
Volt egy kedd este, amire mindig emlékezni fogok. Ebben a csoportban volt egy Ronnie nevű ember. Legalábbis én így hívom őt. Olyan régóta mesélem a történetet, már nem emlékszem az igazi nevére. Ronnie más volt. Azt mondtuk rá, „B-típusú”. Nem volt tudatában az érzéseinek. Azért járt, mert gyakorlatilag mi voltunk a társasága. De nyílt ellenségeskedést gerjesztett. Egyszerűen áradt belőle, és bárki ránézett, rögtön bántani akarta őt.
Haza kellett kísérnünk a foglalkozás után, de megszoktuk, és kedveltük őt. Nagyon hasznos szerepe volt. Jöttek olyan emberek, akik nem tudták kimutatni az érzelmeiket, például egy nő, aki azt mesélte:
„Abbahagytam a jogi egyetemet, hogy a férjem el tudja végezni. Pincérnő lettem, ő befejezte a jogi egyetemet, azután elvált tőlem. Feleségül vett egy fiatalabb és csinosabb nőt, elvette a házat és mindent. Persze, hiszen ő ügyvéd volt, nekem pedig nem volt pénzem ügyvédre. De azt hiszem, ez rendben van, ha nem voltam neki elég. De most a gyerekeket akarja, mondván, ő jobb életet tudna nekik nyújtani, és ez tényleg így van, de furcsán értem magam e miatt.”
Körbe néztem a csoportban, és mindenkin azt láttam, hogy „Grrr!”. Mondtam neki, jobb lesz, ha dühbe gurul, különben a többiek megkeresik a férfit és megölik. „Nem vagyok dühös”, mondta ő. „Próbálja”, javasoltam. „Dühös vagyok, dühös vagyok”, mondta. „Ronnie, bedugná a fülét?”, kértem. Ő megtette. „Nézzen rá Ronnie-ra”, folytattam. „Hú, meg akarom ütni”, mondta a nő. „Ronnie, miért így öltözöl?”, folytatta, „Te idióta!”. Aztán átváltott a férjére, és rá is dühös lett, úgy robbant ki belőle, mint egy vulkánból.
A teremben mindenki nagyon elégedett volt. Mikor végzett, a nő erősnek és nyugodtnak tűnt, mint mindenki, aki kimutatta az érzelmeit. „Hihetetlen, hogy hagyom, hogy ezt megússza!”, mondta. Majd hozzátett, „Oh, Ronnie, sajnálom!”. „Örülök, ha segíthetek”, válaszolta.
Szóval nagyon segítőkész volt. Amikor körbe kérdeztem, hogy ki akar dolgozni aznap este, valaki azt mondta: „Veszekedtem a barátommal, dolgoznom kell az érzéseimen.” Tovább kérdezgettem: „És maga?”, ők azt mondták, „Nem, én jól vagyok.”
„És maga, Ronnie?”, kérdeztem pusztán udvariasságból. És ő mindig azt felelte, „jól vagyok”.
Azon a bizonyos estén viszont, amelyre mindig emlékezni fogunk, a „hogy van, Ronnie?” kérdésemre azt felelte, „Lehangolt vagyok”. Oh, egy érzés!
„Miért lehangolt?”, kérdeztem. „Utálom a lakásomat”, felelte. „Miért nem szerez másikat?”, kérdeztem. Akkoriban ez könnyen ment, nagyon olcsók voltak.
„Nem tudok új lakást szerezni, túl lehangolt vagyok”, válaszolta.
„Azt hiszem, felültetnek”, mondtam. Valaki feltette a kezét, és azt mondta, „Nem ülteti fel senki, ha látná a lakását, maga is lehangolt lenne.”
„Oh, valóság. Ezt szeretem”, mondtam. „Miért nem fogják magukat, vesznek egy hirdetőújságot, és keresnek neki új lakást? Rendezünk festőbulit, én viszek egy cserepes növényt, és ha még mindig lehangolt, elküldöm valakihez, aki képzett.”
„Oké”, mondták. Mindenki izgatott lett. Meg kell érteniük, ezek neurotikus New York-iak voltak. A New York-iak gond nélkül kimutatják, hogy neurotikusak. Azelőtt Los Angeles-ben nevelkedtem, az ottaniak is őrültek, de takargatják. A New York-iak kimondják, „Neurotikus vagyok!”. Nem érdekli őket.
Szóval ezek az emberek láthatóan felvidultak. Mentek, szereztek egy lakást, szerveztünk festőbulit, jól nézett ki, és következő héten megint megkérdeztem:
„Hogy van, Ronnie?”
„Boldog vagyok”, válaszolta.
„Hú, ez remek”, mondtam. „Rendben, ki akar ma dolgozni?”
„Várjon egy percet!”, mondta. „Igen, Ronnie?”
„Nos -mondta-, most már szeretnék egy barátnőt!”
„Egy barátnőt?”, kérdeztem. „Igen, most már van hol megvendégelnem”, mondta.
A csoportokban kötelező az érzelmi őszinteség, így az egyik nő ezt mondta: „Ronnie, téged utálnak a nők”.
„Tudom”, mondta, „javítsatok meg!”.
„Javítsunk meg?”, kérdezték. „Miért is ne? Álljon fel, hadd lássuk!”, mondtam. Ronnie, ő nem nézett ki jól. Egyetlen pozitív tulajdonsága a rendkívüli tisztasága volt. Ennyi, nem több. Rosszul állt a nadrágja. Rosszul nézett ki. Rosszul beszélt.
Tehát a nők elvitték vásárolni, jobb ruhákat szereztek neki, a férfiak pedig edzőterembe, ahol kihúzhatta magát, és nem került mindig veszélybe. Amikor kedd este rákerült a sor, hogy dolgozzon, felállt, és próbált úgy tenni, nos, mintha ember lett volna.
Valamelyik nő odament hozzá, és azt mondta neki: „Helló!”, ő meg azt válaszolta, „Hall-lló!”. „Nem így, ez undorító!”, mondta neki a nő. „Hadd próbáljam meg újra”, felelte.
Nagyjából 6 hónap múlva azt mondta: „Azt hiszem, ennél jobb már nem lesz”. Ránéztünk, és azt mondtuk, „Valószínűleg így van. Oké, tűzzünk ki időpontot a bulira, és próbáljunk nőket találni”
Ezután minden héten jött valaki, aki azt mondta, „Találtam egyet! A boltban voltam, és megláttam ezt a nőt ott állni, volt nála egy doboz macska kaja, és egy mirelit vacsora, és én megkérdeztem, lenne-e kedve bulizni.” Valaki más azt mesélte: „Éppen a szemetet vittem ki, mikor meghallottam valakit sírni. Tele volt a szemetes boros üvegekkel, ezért bekopogtam az ajtón, és amikor kijött valaki, megkérdeztem: van kedve bulizni jönni?”
Jöttek gyanútlan unokatestvérek Ohio-ból, és megtartottuk a bulit. Remekül sikerült. Ronnie-val senki nem beszélt, de megtanulta, hogyan készítsen rágcsálni valót, és nagyon boldog volt. A buli végén azt mondtam: „Tudják mit, emberek? Rendezzenek még bulikat. Ki tudja, talán Ronnie talál valakit. De mindenkinek jót tesz, szeretném, ha mindenki csinálná, mert mindenkinek jó.”
Ráálltak.
És Ronnie talált valakit. Tulajdonképpen elég csinos nő volt, és valami sajátos gondolkodással. De hát Ronnie-ról volt szó, és nagyon boldogok voltak. Nem jöttek olyan gyakran, de a nő időnként elrángatta őt, hogy szembeszálljon vele. Tetszett neki az ötlet. Nem emlékszem, mikkel akarta szembesíteni, egy dolgot kivéve, és ez azon a bizonyos estén történt.
A nő bejött, berángatta őt, valaki éppen azon dolgozott, hogy a kutyája meghalt, és ezért sírt. Amikor meglátta őket, azt mondta, „Nem gond, várok”. Bejöttek, és megkérdeztem, mi a helyzet. „Szembe kell szegülnöm Ronnie-val, mondta ő, mert túl sok melléknevet használ, és szerintem szándékosan csinálja.”
Ránéztem, és azt mondtam: „Én ezt egy férfitól sem tűrném el, intézze el őt!”
„Haragszom Ronnie!”, mondta. „Sajnálom”, felelte. Ennyi volt, megölelték egymást, kisétáltak a teremből és boldogok voltak.
Valaki utánuk nézett, és azt mondta: „Micsoda hibbant pár!”
„Mi a gond ezzel?”, kérdeztem. „Ronnie az egyetlen ember a teremben, akinek jó lakása van, és nem egyedül alszik, engem is beleértve. Figyeljenek, mondtam, figyeljenek. Mi lenne, ha hetente összegyűlnénk, és mindenki elmondaná, mire vágyik? „
„Nem tudjuk, mire vágyunk.”
„Nos, segítünk megtalálni, aztán megcsináltatjuk vele, amire vágyik. A világ azt csináltatja meg, ami a kötelességük – adót fizetnek stb.-, de mi lenne, ha mi meg azt, amire vágynak? Lehetnének álmaik, bármilyen álmaik.”
„Mi túl neurotikusak vagyunk, Barbara”, mondták.
„Miről beszélnek?”, kérdeztem. „Embert küldtünk a Holdra, szereztünk egy barátnőt Ronnie-nak!”
És megcsináltuk.
Csodálatos dolgok kezdtek történni. Abban a csoportban bejuttatunk valakit a jogra, amit el is végeztettünk vele, egy másik nővel közösen ügyvédi irodát is alapított. Valaki örökbe fogadott egy gyereket, másvalaki elment Kairóba. Remek eredményeink lettek.
Az én álmom egy workshop létrehozása volt, meg is csináltam, mindenki segített. Bejártam az országot, pénzt nem kerestem, de remekül szórakoztam. Bejártam az országot, megtanítottam embereknek, hogyan alkossanak Sikercsapatokat, mert ezek nagyszerűek voltak.
A végén mindig azt mondtam: „Be fogom bizonyítani Önöknek…mondjanak egy lehetetlen álmot!” Ez mind igaz történet, nem tudnám ezeket kitalálni.
Az észak-karolinai Greenville-ben voltam. „Mondjanak egy lehetetlen álmot!”, kértem. „Mutatni akarok valamit.” Egy nő felállt, és azt mondta, „táncolni akarok Patrick Swayze-vel. A Dirty Dancing-ből.”
Hallani lehetett a nőket, „Igen, maga és a világon minden nő!”
Egy másik nő jelentkezett. „Van valakinek ötlete?”, kérdeztem. Egy nő jelentkezett: „Patrick Swayze anyjának van egy háza 30 mérföldnyire innen. Ott dolgozom hétvégén. A fia szerdán jön, én már táncoltam vele, elviszem magát, akar vele táncolni?
Ez még semmi. Egy nő felállt, és sírva mondta: „Szeretnék egy állatmenhelyet öreg kutyáknak és öreg állatoknak. Ők nem kapnak ellátást. Szörnyű. És haszonállatoknak is.”
„Mi az akadálya?”, kérdeztem. „Most megtanítom Önöknek a „kívánság és akadályt”-t, ez a titok. Ha nem tanulják meg, nem fog történni semmi. Szóval, mi az akadálya?” kérdeztem.
„Mi az akadálya?! Nincs pénzem, telkem, engedélyem, képzettségem, nincs semmim. Nem tudom megcsinálni!” Valaki jelentkezett, ahogy az mindig is történik, és azt mondta: „Egy barátom anyja autóbalesetet szenvedett, megsérült a háta, nem tudja tovább üzemeltetni a menhelyét. Nem talált fiatalembert, aki átvenné tőle. Van engedélye, pénze, telke, még állatai is!”
És még nincs vége. Annyi történetem van!
Volt egy nő a csoportban, aki azt mesélte: „Hárfákat készítek egy különleges fából, ami eddig élt Angliában, de most kipusztult. Eltűnt az utolsó fa is. Nincs több fa, nem tudok több hárfát készíteni.” Hátul egy nő jelentkezett, és azt kérdezte: „Erről és erről van szó?”, és mondott egy laton nevet. „Igen”, válaszolta. „A bátyámnak Ausztráliában van egy nagy ültetvénye, folytatta, jöjjön ide hátra, megadom a számát.”
Minden alkalommal, mindig működik.
Ez vicces lesz. Volt egy hölgy New York-ban, nagyon fura külsejű hölgy, és felállt a sorok között, és azt mondta: „Szükségem van egy csimpánzra. Bérelnem kell egyet.”
„Micsoda?”, kérdeztem.
„Csimpánzt kell bérelnem.”
„Csimpánzt? Bérelni akarja?”, kérdeztem. „Igen”, mondta. „Azt szoktam csinálni, hogy ebédidőben, bemegyek nagy cégekhez egy csimpánzzal, és egy halom aranyos gyerekjátékkal, és mindenki kijön a folyosóra a csimpánz miatt, és mindent megvesznek. A csimpánz napi 200 dolláromba kerül, és kb. 400 dollár bevételem van naponta, így meg tudok élni. De nemrég felemelték a csimpánz bérleti díját napi 600 dollárra. Vége az üzletnek!”
Egy csinosan öltözött nő a hátsó sorból azt mondta: „Szerintem tudunk ennél jobbat ajánlani.”
„Csimpánzokat adnak bérbe?”, kérdeztem.
„Igen, mondta, és zsiráfokat, orrszarvúakat, lovakat.
„New York City-ben?”, kérdeztem. „Igen”, felelte. „Hogyhogy?”, „Nos, itt készülnek a reklámok, felelte, vannak idomáraink is. Van mindenünk.”
„A mindenit!”, gondoltam. Sohasem lehet tudni, hogy kivel beszélünk. Mind egy olyan hatalmas információ- és kapcsolattömeg közepében vagyunk, amire nincs szükségünk, nem is gondolunk rá, amíg valaki rá nem kérdez.
Kezdtem rájönni, hogy megtaláltam a siker abszolút és garantált titkát, aminek semmi köze nem volt a pozitív gondolkodáshoz. Az égvilágon semmi.
Itt a csattanó:
Az elszigeteltség öli meg az álmot, nem a rossz hozzáállás. Utálhatjuk magunkat, mindig ezt tesszük, tudjuk is. Azzal ébredünk, „kövér vagyok!” – tudjuk, hogy ezt tesszük. Viszont, ha reggel felébred, és azt mondja, „Itt vagyok!”, a felesége aznap éjjel megöli álmában – és én még segíteni is fogok neki.
Nem lehet folyamatosan színlelni az érzelmeket, önmagunknak biztosan nem. Rossz látni, hogy mindenki ezt kezdte el csinálni. Az azt mondja: hagyjuk már a pozitív gondolkodást! Ez meg: van itt egy csapat. Igaz? Nem feltétlenül közeli barátok vagy szülők, mert nekik megvan a véleményük rólunk. Az ismeretlenek jók, nagyon jók erre.
A következőket kell tenni: szerzünk egy csapatot. Kitaláljuk, mit akarunk, és azt mondjuk: „Ez a vágyam, és ez az akadály. Ezt akarom, és ezért nem kaphatom meg.” Ha nem mondjuk el mindkét dolgot, semmi sem történik. Problémamegoldó lények vagyunk. Ha azt mondom, balerina szeretnék lenni, mindenki csak hümmög. Ha viszont azt mondom, szeretnénk balerina lenni, de már 44 éves vagyok – mindenki gondolkodni kezd. Még ha nem is kedvelnek, akkor is megoldják a problémámat.
„Hallottam 44 évesekről Bostonban. Van egy új balettcsoport, egy magazinban olvastam, megkeresem.”
Az emberek segíteni akarnak. Csodálatos dolgok fognak történni.
Végezetül elmondok még történeteket, mert annyira jók.
Egy nő felhívott Torontóból. Egy Sikercsapat vezetője volt, és azt mondta: „Van itt Torontóban egy könyvelő, el kell mesélnem a történetét. Egy hat fős csoportunk volt, öt nő és ez a pasi. Nagyon segítőkész volt, mindenkit ismert a városban, bankhiteleket szerzett, mindenkinek bemutatta a többieket, de sosem akart semmit. Végül azt mondták neki: „El kell mondanod, mit akarsz! Nem fogadhatunk el tőled többet!”
„Nem mondhatom el, felelte, butaság, ki fogtok nevetni.”
„Oh, nem, biztosan nem, felelték, Barbara Sher azt mondja, sose nevesd ki más álmát”
„Oké”, mondta, nos, cowboy szeretnék lenni”. Ezen persze mindenki nevetett.
Valaki megkérdezte: „Mi az akadálya?”
„Mi az akadálya? Azt sem tudom, léteznek-e. Gyerekként szerettem a cowboy-filmeket, és én is az akartam lenni, ennyi. Nem tudom, léteznek-e cowboyok? Viszont vállalkozásom van. Nem hagyhatom itt, hátha találok egy tehenet. Mit képzeltek?!”
„Várja csak”, mondta valaki és felhívta a szobatársát. Emlékezett rá, hogy a szobatársai albertai nagybátyja, marhatenyésztő. Hamarosan telefontált is. Azt mondtuk, hangosítsa ki.
„Hallom, maga könyvelő”, mondta a férfi. „Jó lenne, ha havonta egyszer idejönne megcsinálni a könyvelésemet.
A könyvelő azt mondja, „Azt megcsinálhatja online.”
„Tudom, de én nem akarom az interneten intézni az ügyeimet.”
Aztán a nők noszogatására kibökte, „Cowboy szeretnék lenni.”
„Lehet cowboy, felelte, csak végezzen pár nap alatt, és elvisszük egy túrára, mindig szervezünk ilyet.”
„Maguknál vannak cowboyok?”
„Igen, mondta, ha evett steaket ebben a hónapban, akkor van valahol egy cowboy.”
Szóval így tett. Küldött fényképeket. Odament, cowboy lett, és a torontói ügyfeleinek interneten könyvel.”
De a legeslegjobb történet, amit leginkább szeretnék elmesélni, nyáron történt Memphisben.
Nagyon forró augusztus volt, és lehetetlen álmokat kértem. Jelentkezett egy nő az első sorból.
„Nos, mi a vágya és mi az akadálya?”, kérdeztem.
„Fáradt vagyok, szeretnék hajóútra menni”, felelte.
„Rendben, és mi az akadálya?”
„Hát, három dolog is: a pénz, van otthon egy beteg lányom, felnőtt lány, akit egy pillanatra sem hagyhatok magára, ide is alig jutottam el, a harmadikat meg inkább nem is mondom.
Mielőtt megkérdeztem, van-e valakinek ötlete, egy férfi rohant előre, fehér pólóján egy számmal, rövidnadrágban, egy darab papírt lengetett, és megragadta a mikrofont: „Délelőtt jótékony célból futottam, és egyszemélyes hajóutat nyertem. A feleségem nem fog egyedül elengedni hajózni, odaadom magának!”
Mindenki izgatott lett, tapsoltak, és a nő megkapta a hajóutat, nem kellett aggódnia a pénz miatt.
„Ez nagyon kedves, mondta, de tényleg nem hagyhatom magára a lányomat.”
Ekkor jelentkezett egy nő a sor szélén, és azt mondta: „Védőnő vagyok, és hogy megtarthassam az engedélyemet, évente 10 nap ingyenes, jótékony célú munkát kell végeznem. Még nem találtam senkit, és már augusztus van, szóval, mit szólna 10 naphoz?”
Mindenki fellelkesült. „Azt hiszem, most már el kell árulnia a harmadik akadályt is”, mondtam.
„Nos, ez kínos, de a lányom azért fekszik ágyban, mert fizikailag megsérült, és retteg. A volt férje zaklatja.”
Csend lett a teremben. Úgy értem, mindenki azt gondolta, „basszus”. Aztán jött egy hang a terem végéből. Nem láttam a férfi arcát, de sosem felejtem el a hangját. Azt mondta, „Zsaru vagyok, mi a férfi neve?”
A nő elment a hajóútra.
De a mondanivalóm lényege, hogy függünk attól, hogy a többiek álmai megvalósuljanak. Mit gondolnak, mi fog történni most, hogy elment arra a hajóútra? Ez csak egy hajóút. De a lánya jobban lesz, már nem fél. A lányából tanár lesz. Meg fogja érteni a gyerekeket, akik félnek. Meg fogja érteni a gyerekeket, akik rettegnek, mert átérzi.
Valahányszor megvalósítjuk valaki más álmát, az visszahat. Nem valami varázslatos „New-Age” módon, hanem csodálatos, kézzel fogható módon. Meg kell tennünk.
Ki kell találnunk, mit akarunk, segítséget kell kérnünk, és ne felejtsük el: „vágyak és akadályok”.
Engednünk kell, hogy az emberek segítsenek, követnünk kell az álmainkat. És ne mondják nekem, hogy nem tudják megcsinálni!
Csak emlékezzenek: szereztünk Ronnie-nak egy remek lakást New York-ban, és egy barátnőt, egy bolond nőt, akit teljes szívéből szeret.
Bármit meg tudunk tenni. Ezt akartam elmondani.
