Búvóhely. A legtöbb embernek van ilyen. Ahova a nehéz óráiban menekül, amitől/akitől erőt remél és kap is. Ez a menedék lehet kézzel megfogható dolog, de éppúgy formát ölthet egy szép történetben. Én az utóbbival tudok a leginkább azonosulni.
Szerencsés vagyok, mert ismerem a balzsamos illatú kenőcsöt, ami a lelkemre kenve mindig megnyugtat. A kedvenc történetem ez, A Gyűrűk Ura. Az epikus meséből különösen az egyszerű, hétköznapi hobbitok állnak közel hozzám, akik nem kívánnak kincseket maguknak, csupán zavartalan, békés életre vágynak.
A történetben aztán minden a feje tetejére áll, kitör a világpusztító háború, és néhánynak ezekből a békés lényekből ki kell mozdulnia az ismeretlenbe, és ott és úgy kell helytállni, amiről korábban sosem gondolták képesnek magukat. Az egyik legreménytelenebb pillanatban, amikor minden veszni látszik, Samu, a hobbit így szól a Gyűrűhordozóhoz:
„Igazából nem is kéne itt lennünk, de itt vagyunk. Olyan ez, mint a nagy regékben, Frodó úr. Amikre mindenki emlékszik. Mind tele voltak sötétséggel és veszéllyel és néha még a végüket sem akartuk tudni, mert boldogan semmiképp sem végződhettek. Hogy lehetne a világ olyan, amilyen volt, ha ennyi szörnyűség történt közben. De végülis, ez csak egy múló dolog, ez a sötétség, Még a sötétségnek is el kell múlnia. Új nap virrad majd fel, és ha egyszer kisüt a nap, annál tisztábban fog ragyogni. Az ember azokra a történetekre emlékszik, amik jelentettek valamit. Még ha túl kicsi is volt hozzá, hogy megértse, miért. E történetek szereplői gyakran visszafordulhattak volna, de nem tették. Tovább mentek. Mert volt mibe kapaszkodniuk. Akad még jó ebben a világban, amiért érdemes küzdeni.”
A kitartásnak nagyon sok formája van. A kitartáshoz szükséges erő mindannyiunk sajátja, még akkor is, ha ennek nem is vagyunk igazából tudatában.
Ezt a szunnyadó erőt, hogy életre kelhessen, valamilyen külső hatásnak katalizálni kell. Amíg ez nem történik meg, amíg a komfortzónánkból nem mozdít ki minket ez a legtöbb esetben kellemetlen dolog, addig fogalmunk sincs, milyen erősek, bátrak, állhatatosak tudunk lenni. A könnyű, békés mindennapokban, amikor úgy tűnik, minden a helyén, nincs miért kitartónak lenni. A nehéz, gyászos időszakokban mérettetik meg az ember ereje.
Vannak, akik a kitűzött céltól fűtve az üzleti életben gyakorolják a kitartást. Vannak, akik rendíthetetlenül hisznek egy jobb jövőben, és mindent megtesznek, hogy a környezetüket, a világot szebbé változtathassák.
Vannak, akik kitartóan küzdenek, hogy élsportolókká váljanak, mások azért, hogy elfogadják őket vélt vagy valós másságuk ellenére is. Vannak, akik nap, mint nap a csatatéren tesznek tanúbizonyságot a kitartásukról – és persze olyanok is akadnak szépszámban, akik az élet átvitt értelemben vett csataterén teszik ugyanezt. Mi, kárpátaljaiak ez utóbbit gyakoroljuk minden nap. Mások számára észrevétlenül, mélyen a lelkünkben.
Az elmúlt hónapokban megtanultam, hogy a kitartás csendes. A kitartás nem egy hangos, zászlólobogtató felvonulás, aminek megvan az eleje és a vége. Senki nincs, aki a fülünkbe súgná, meddig kell még helytállni. Épp ebben rejlik a nehézsége, mert határozatlan ideig kell tartani a fejünket a hullámok fölött.
Ha az ember belecseppen egy hihetetlenül kegyetlen helyzetbe, mint ez a háború is, a kezdeti sokk után valami megváltozik benne, amit nagyon nehéz szavakba önteni. Csendesen, szinte észrevétlenül ott legbelül valami elkezd megacélosodni, ami, mint egy fényes, kemény, törhetetlen gyöngy a lelke ékévé válik. „Csakazértse” érzés ez.
A kitartás egyáltalán nem kiabál, és nem is látványos. Ott munkálkodik a látszólag nyugodt felszín alatt és nem hagyja, hogy az ember összeessen.
A kitartás minden nap reggelén ott áll az ágyunk mellett, és azt súgja, ez egy új nap, új lehetőséggel. A kitartás éjszaka nyugvó bizonyosság. Holnap is felvirrad a Nap, és ki tudja…talán pont holnap oszlik el a sötétség körülöttünk. A kitartás és a remény jó barátok, csak míg az utóbbi ösztönösen ébredő szikra, addig az előbbiért nagyon is meg kell dolgozni, folyamatosan táplálni kell.
Persze ez nem mindig könnyű.
De ezért vagyunk itt egymásnak, a családtagok és igaz barátok közel és távol. Mivel mindannyian ugyanabban a cipőben járunk, nem is ismerhetnénk jobban a másik helyzetét, mégis, olyan jól esik néha beszélni azokról a sebekről és vágásokról, amik fájnak. És a bizonytalanságról is.
Együtt tartunk ki, meg-megerősítve lelkében éppen azt, akinek erre szüksége van. Mert bizony nincs kizárva, hogy holnap az én lelki egyensúlyom, kitartásom zökken egyet, és jó tudni, hogy ilyenkor nem vagyok egyedül.
Samunak igaza van. A kitartás valóban az, amikor nem fordulunk vissza, pedig megtehetnénk. Mert látszólag az a könnyebb út, a biztosabb. Én azért mégis azt remélem, és azt is hiszem, hogy úgy van ez, mint a mesékben – hogy a jó a és a rendíthetetlen végül elnyeri jutalmát.
És hogy mi ez a jutalom? Nos, a legtöbbünk számára nyugalmas, békés, a szó nemes értelmében egyszerű élet.
