Elégedettség, megelégedettség, kiegyensúlyozottság, öröm, jókedv. Egymás szinonímái. De már nem is ismerjük a jelentését. Valahogy a mai ember fejében félrecsúszott a szó értelme.
Ma már nem menő megelégedni. Ha szétnézünk az utcán, csak és kizárólag elégedetlen embereket látunk. Képzeld el, hogy ugyanolyan elégedetlen a szegénységben élő, mint a gazdag ember! Pedig a kettő között nem csak életminőségi, erkölcsi vagy etikai szakadék van, hanem morális is.
Emberek elégedetlenek a fizetéssel, a munkahelyi körülményekkel, az ország vezetésével, a társadalom hozzáállásával, a családtagokkal, a szomszéddal, a forgalommal….és még sorolhatnánk. Természetesen nem azt mondjuk, hogy nincs alapja, és mindig mindent „le kell nyelni”, viszont az a dinamika amellyel elégedetlenkedünk saját életünk megkeserítőjévé tesz.
Roppant téves és káros az a fennen hangoztatott életbölcsesség, miszerint soha ne légy elégedett!
Természetes, hogy mindig törekedni kell a többre, de ez ne elégedetlenségből fakadjon, mert akkor egy olyan mélyre húzó spirálba kerülhetünk bele, ami életünket tönkreteszi. A többre, szebbre, a tökéletesebbre való törekvés sokszor csak abban nyilvánul meg, hogy olyan kézzel fogható dolgokat kergetünk, amelyek csak ideig-óráig nyújtanak örömet, cserébe viszont könnyen bedarálják kapcsolatainkat, egész életünket.
Mert mi is tölt el bennünket, téged elégedettséggel?
Ha látod, hogy embertársadnak is olyan jól megy, mint neked?
Elégedettséggel tölt el, ha azt látod, hogy a szomszédod szebb, nagyobb, újabb autót vásárolt?
Elégedettséggel tölt el, ha meglátod a hajnal első napsugarát az égbolton?
Elégedettséggel tölt el, ha reggel egészségesen ébredsz?
Elégedettséggel tölt el, ha munkatársad fizetésemelést kap?
Kizártnak tartom!
De ne kalandozzunk ennyire irreális valóság felé, térjünk vissza önmagunkhoz, végeredményben minden önmagunkból indul ki, saját világunk abból áll, hogy belülről milyen igényeket és elvárásokat támasztunk magunk és a külvilág felé.
Saját magaddal szemben mennyire vagy elégedett? Hiszem, hogy bármilyen részletkérdést feltennénk, minden második olvasó megtalálná benne az elégedetlenkedés lehetőségét!
Valamiért nekünk embereknek semmi nem elég. Az egy dolog, hogy versenyezünk a másik emberrel, a kollégánkkal, a szomszédunkkal, de a legrosszabb, hogy folyamatos versenyhelyzetben vagyunk önmagunkkal szemben is.
Sok esetben, ha igazán, őszintén, mélyen rákérdeznél, nem tudnád megmondani miért kell valamiből nagyobb, ha a kisebb is megfelel? Miért kell valamiből több, ha a kevesebb is tökéletesen elegendő?
Előbb-utóbb pedig a kiégés közepén találjuk magunkat, elszigetelten egy saját burokban, és képtelenek vagyunk kapcsolatot teremteni a hozzánk közel álló emberekkel, nemhogy ismeretlenekkel!
Holott a megelégedettségtől egy lépésre van a boldogság.
A megelégedett embernek nem pénze, nem értéktárgya van, hanem ennél jóval több, ami nem megvásárolható. A megelégedett ember nem sóvárog semmi után, mégis mindene megvan.
Természetesen nincs kizárva, hogy ha ma egy a saját életével megelégedett emberrel találkoznál, és kijelentené magáról, hogy ő bizony elégedett úgyis, hogy semmije nincs a klasszikus 21. századi értelemben, nincs kizárva, hogy a környezete harsány nevetésbe törne ki.
Nemrég egy rádióadásba betelefonált egy férfi, akitől megkérdezték, hogy mit üzen a hallgatóknak, ő pedig reflexszerűen azt mondta, hogy: „legyen mindenki elégedett!” A műsorvezetőket meglepte ez a kívánság, mert nem jellemző az emberekre, hogy fontos lenne az elégedettség a mindennapjaikba.
Mint mindennek a hatását, ezt is tapasztalati úton lehet lemérni! Érdemes gyakorolni tudatosan, hogy elégedettek legyünk, először legalább egy napon keresztül, minden percben, minden órában, minden emberrel szemben és minden szituációban.
Még belegondolva is borzasztó nehéznek tűnik, ugye?
Bizony, az is!
De meglásd, megéri!
Az elégedettség nem abból fakad, hogy mindent megkapsz, hanem abból a megnyugvásból, hogy nem kaphatsz meg mindent.
Csontos Márta
