Képzeljük el azt a szituációt, hogy a televízióban vagy egy YouTube csatornán szomorú sorsokat látunk, akiknek épp gyűjtést szerveznek valamilyen okból kifolyólag, hirtelen erős sajnálatot érzünk irántuk, és mi is adományozunk néhány forintot sms-ben vagy utalással. Majd nyugtázzuk, hogy segítettünk. Holott, a háttérben teljesen más dolog játszódik le.
A sajnálat érzése ugyanis még nagyobb távolságot nyit köztem és bármelyik másik ember között, adományunkat pedig tévesen definiálva segítségként jegyezzük, pedig nagyon sok esetben csak önigazolás. Ha együttérzésből fakad a segítségünk, akkor általában ennél is tovább lépünk. Meglátjuk a közvetlen környezetünkben élő, segítségre szoruló emberek életét is. Hisz elsősorban azokra az embertársainkra kell nagyobb figyelmet fordítanunk, szükséghelyzetüket meglátni, akiknek az életére közvetlenül is képesek vagyunk hatni.
Ha hétmilliárd ember a saját környezetében lévő emberekkel törődne, akiknek az életére közvetlen befolyással van, teljesen más irányt venne a világ. Csak, hát sok esetben épp ezeket az embereket mellőzzük vagy három lépés távolságot tartunk tőlük.
NE fedjük el hamis sajnálat érzéssel az együttérzésre hajlandóságunkat!
Mit értünk hamis sajnálaton?
Például, amikor önmagunkon sajnálkozunk. Ez egy olyan hibás minta, aminek előbb-utóbb látni fogjuk a kárát, egyrészt, mert önbizalomhiányunkat még jobban növeljük, másrészt önsajnálattal kitanulunk egy olyan manipulációs technikát, amellyel környezetünkre hatunk borzasztó károsan.
A sajnálat nem motivál
Amikor egy másik embert sajnálunk, akkor ugyanoda kerülünk, ahol ő van a gödör mélyén, magunkat is lehúzzuk, de őt még jobban, holott talán arra lenne szüksége, hogy valamilyen szinten próbáljuk motiválni, hogy hozzánk tudjon felemelkedni, a helyzetéből valahogy kikászálódjon.
Erre egy nagyon kedves történetet tudnék beszúrni. Barátnőm nemrég kezdett el kórházban dolgozni ápolónőként. Bekerült egy idős bácsi, aki nem tudott önmagától sem enni, sem inni, így a zsömlét is teába kellett aprítani és kiskanállal lehetett a szájába rakni. Alig volt érthető a beszéde, de látszott rajta, hogy hálás, hogy végre ehet. Barátnőm erős sajnálatot érzett a bácsi felé, szótlanul etette, és arra gondolt, milyen szörnyen elbánt az élet ezzel az emberrel, aki beszélni sem tud, és most közel magatehetetlenül fekszik az ágyon, segítségre szorul, kiszolgáltatott.
Harmadnap egy kolléganője etette a bácsit, amikor ő is bent volt a szobában, és kicsit mintha megerősödve jobban lehetett érteni a szavát, tudott hozzá beszélni, és biztatta, hogy ennie kell, mert meg kell erősödnie, fel kell gyógyulnia, nem adhatja fel. A bácsi határozottan válaszolt, bólogatott, és látszott a szemén, hogy komolyan is gondolja a visszajelzéseket a kedves, motiváló szavakra. Ekkor már nem sajnálatot érzett barátnőm, hanem együttérzést, ami képes cselekedni, jelen esetben annyi volt a feladata, hogy ne szótlanul lássa el a „kisöreget”, hanem mellé lelki muníciót is adjon.
Nagyon furcsán fog hangzani, de nem sajnálhatunk senkit, nem közvetíthetünk senki felé negatív energiát, mert nem ismerjük adott embertársunk életét, miért jutott oda, ahova jutott, milyen utat járt vagy nem járt be, milyen kapcsolatai voltak, ami miatt ebben az állapotában van, DE cselekvő módon együtt érezhetünk vele. Mondhatnám azt is, hogy elfogadhatjuk ismeretlenül is az életét, azt, amit akkor, abban a percben látunk belőle ítélkezés nélkül. Nem tisztünk ítélni sem élőket, sem holtakat. Erre megvan a megfelelő „szerv”, aki – kinek-kinek hite szerint – majd eljár.
Pál apostol ezt írja:
Fogadjátok be tehát egymást, ahogy Krisztus is befogadott minket. (Róm 15,7)
Ahogy van, abban az állapotában, kikapcsolva a sajnálkozást, amitől egy lépésre van az ítélkezés.
Képzeld el, ha épp valami pozitív dolog éri embertársadat, és te ahelyett, hogy elégedetten vele örülnél, elkezdenéd őt sajnálni, amiért ilyen szerencsés, a sajnálatot jó adag irígységbe mártogatnád, és úgy tálalnád. Micsoda „faramuci” helyzet lenne az!! Ja, hogy mindennaposak az ilyen gondolataink? Bocsánat, nem szóltam! 🙂
Ahhoz, hogy a mindennapi életünket normalizálni tudjuk, és akarjunk jó irányba haladni, ahhoz a sajnálatot ki kell önmagunkban kapcsolni.
Hidd el, nekem se sikerül mindig, és neked?
