A hazugság az a szó és a valóság szétválasztása. Legyen az gondolatbéli, érzelembéli és cselekedetbéli.
Ezt mindig valamiért tesszük. Ennek a legfőbb oka az, hogy nem hisszük el a valóságot, és azt hisszük, hogy szóban, majd egy kicsit javítunk rajta. Kicsikét megszínezzük, megfestjük – hogy hihetőbb legyen, hogy jobban eladható legyen.
Szétválasztjuk a virtuálisat és az aktuálisat. Szétválasztjuk a lehetségest és a szükségest, sőt, szétválasztjuk a magunkat és a másikat. Ekkor pedig szétesik a gondolkodás, az érzelem, a beszéd és a cselekedet négy nagy személyiségterülete, amely extrém esetben dezintegrációhoz vezethet.
Ezt nagyon sokféleképpen szokták gyógyítani az emberek. A mentális eszközök, mondjuk a nárcizmus, a mániákus depresszió, a bipolaritás, egyebek – amivel kétségbeesetten próbálnak a kétségek között hidat verni. A valóság és a virtualitás, vagy a hazugság közötti szakadékot valahogy betömni.
Ha nem térünk vissza az állandó hazugsággyártás elé, akkor soha, de soha nem fogjuk ezt a részt betömni, mert ez feneketlen, a szokásaink újratermelik.
Nincsenek önmegvalósító próféciák. Vannak fogadalmak. Nincsen alternatív realitás, de vannak kitűzött célok, amiket megvalósítasz, amelyekkel egy új világot teremtesz.
A hazugsággal nem az a baj, hogy elkapnak – ugye hamarabb, mint a sánta kutyát-, és akkor szégyenkezünk. A létrontásnak és a léthazugságnak az alapeleme az, hogy elkezdünk magunknak hazudni.
A legelső és legnagyobb hazugság a külön egoitás, a külön önkép legyártása. Azé az önképé, amely radikálisan különbözik a saját önvalónk tapasztalatától. Az ég kék, a fű zöld, ha valaki éhes, enni adok neki, ha a szomjas, inni adok neki – ennek a tapasztalatától nagyon különbözünk.
A léthazugság sohasem úgy jön létre, hogy az ember szándékosan eltagadja az igazságot – hanem szokásból. A magunkkal hozott karmából és a környezetből egyszerre. Ezért olyan nagy munka visszatérni ahhoz az igazsághoz, amely nem köthető a szavakhoz. Amely egyszerű és tiszta, és megnyilvánul ebben a pillanatban.
Amikor ezt megtesszük, akkor tisztul le az élet. Előbb nem. Minél bonyolultabban, minél körmönfontabban keressük az igazságot, annál messzebb megy.
A hazugság megállítása, legelőször, belül, a magunknak való hazugság megállítása, és ennek a legalapvetőbb mozdulata az, hogy szűnj meg állandó önképeket, önminősítéseket és egyebeket gyártani, mert, ha beléd mar, akkor sem igaz. Ha belehalsz, akkor sem igaz.
Mit látsz ebben a pillanatban?
Mit hallasz ebben a pillanatban?
Mit csinálsz ebben a pillanatban?
Ki ül veled szemben ebben a pillanatban? Ez az igazság. Amit magadról gondolsz, az nem.
Mihelyt elgondoltad, már dobhatod is el. Ha elmerjük dobni, ha megszűnünk önképeket gyártani, akkor tudunk az önvalónkhoz visszatérni. Ilyen messzire futhat az a kutya, ha nem sánta.
