A Nagymamám és közöttem mindig is erős lelki kapocs volt. Sokan, akik ismerték őt, számtalanszor megjegyzik ma is, mennyire hasonlítunk egymásra. Erős asszony volt, tele sok-sok mesével. Ezeket a meséket, koromtól függetlenül mindig nagy lelkesedéssel hallgattam. Nem türelmes voltam hozzá: tele voltam kíváncsisággal és szeretettel. Ezek a történetek kapuk voltak, egy-egy értékes átjáró a múltba, ahol a megsárgult régi fényképek főszereplői megelevenedtek, és ugyanúgy éltek, mint én.
Valóságos élmény volt, amikor mesélt. A konyhában ültünk egymással szemben, a tekintete megváltozott, messzire nézett ilyenkor. Megelevenedett a szeme, újra fiatal lett.
A kedvenc történeteim a második világháborúról szóltak. Mert az én Nagymamám megélte azokat az éveket, tizenéves suhanc volt, s még ha nem is tudta akkor pontosan, hogy mi történik körülötte a világban, azok a mesék, azok az igaz mesék a maguk ártatlanságában könyörtelen valósággal hatottak rám.
„Bunkert épített apukám, – mondta – a kert alatt. Esténként oda mentünk le, ott is aludtunk. Amikor a közeli várost bombázták, úgy éreztük, úgy hallottuk, mintha ott zuhannának le a bombák a kert alatt. Mindig attól féltünk, mi lesz, ha legközelebb minket talál el.”
Borzongtam ezeken a meséken. Elképzeltem, én hogyan éltem volna meg az órákat nap nap után ott a bunkerben. Vagy fenn a házban, napközben, ahol folyamatosan német katonák voltak elszállásolva – az egész háztartás népe kitéve kényükre-kedvükre.
Sose gondoltam, hogy a háború ennél is közelebb kerül hozzám. Hogy a háború nemcsak a Nagymamám meséin keresztül szűrődik be a valóságomba – hogy egyszer majd én is háborús országban élek majd.
Amikor idén februárban hadiállapotot vezettek be nálunk, fel sem fogtam, mi az tulajdonképpen. Hadiállapot.
Mivel a Hazámnak mindig is Kárpátalját tekintettem, úgy gondoltam, ez kizárólag Ukrajna más részeire vonatkozhat…itt nem lehet háború, hiszen ez nem a mi harcunk, nekünk semmi közünk ehhez. Mi senkinek nem vétettünk semmit.
Aztán amikor a férjemnek és édesapámnak is el kellett hagyni az országot, az én létértelmezésem is más szemléletet nyert. Háború. Itt, velünk, mivelünk. Veszélyben vagyunk és bármi megtörténhet, senki nem tudja, mit hoz a jövő, mert mindenki olyan tanácstalan és bizonytalan, mint egy gyermek. A férfiakat, akiket szeretünk, elvihetik a harcba, ha úgy hozza a sors – és ott meg is halhatnak.
Sokan elmentek.
A falu, ahol születtem, kongott az ürességtől. Nemcsak férfiak menekültek el a behívó elől – hiszen kárpátaljai magyarként ez nem a mi háborúnk -, hanem sok család is. Úgy gondolták, messze innen, legalábbis határon túl élhetőbb lesz az élet. Ki tudja, talán nekik lesz igazuk. Én, a gyermekem és édesanyám azonban maradtunk. Persze így „könnyű”. Nem szólnak a bombák a fülünkben, a légiriadót jelző mobilos applikáció is „csak” messzire csapódott bombák jelenlétére utal.
Itt minden rendben és minden nyugodt – a felszínen. Az, hogy mi zajlik az emberek szívében, már más kérdés.
Sokan jöttek. Menekültek, fentről az országból. A helyi iskola és óvoda lett kijelölve a számukra, mint menedékhely. Voltak, akik papucsban érkeztek, egy szál ruhában, sírva. Ők maradtak. Voltak, akik méregdrága autókkal jöttek, rengeteg bőrönddel. Ők tovább mentek. Volt egy család, akik szétlőtt autóval érkeztek. A jármű hátsó ablaka üres, sötét félelmetes lyuk – pokróccal borították, hogy útközben nem fújon be a szél. Ez maga volt a háborús valóság, de még mindig csak „messziről jött” valóság. Félelmetes, de még mindig nem annyira, hogy szedjük magunkat és meneküljünk. Sose legyen így, azt kívánom.
Mivel édesanyám tanárnő, kötelessége napi szinten segíteni az iskolában a menekültek körül. Nagyon empatikus nő, aki orosz-ukrán ellentétet félretéve egyetlenegy elvárással fordul mindenki felé: legyen ember – nyelvtől, kultúrától függetlenül.
Érdekes történetekkel jött haza mindennap. Voltak, akik sírva köszönték meg a segítséget, az összefogást, és azt mondták, „ez egy teljesen más kultúra”.
Mert azért fontos azt is tudni, hogy Ukrajna nem az elfogadás országa. A kisebbségnek, mint aminek mi, magyarok is számítunk, nem sok joga van a közéletben, ha az anyanyelvét, és nem az országnyelvet akarja használni.
A menekültek közül sokan orosz nyelven beszéltek, persze a többségük ukrán ajkú volt. Lehet, hogy olyan is volt közöttük, aki korábban a magyarokkal kapcsolatosan degradálón nyilatkozott. Ez valahogy ebben a helyzetben senkit nem érdekelt. A háborúban nincs nemzetiség, nincs nyelvi kérdés, emberség van, ezt nagyon jól megtanultam ebben a néhány hónapban.
Soha nem gondoltam, hogy egyszer ezt is megtapasztalom. Most úgy érzem, amit átélek, évtizedekre visszamenőleg összeköt az elődeimmel, azokkal, akikről a Nagymamám olyan sokat beszélt.
Egy történet örökre a szívembe vésődött.
Nagymama arról mesélt, hogyan hurcolták el a faluból a zsidókat a II. Világháború idején. A történet egy kedves, jóravaló családról és a kislányukról szólt.
„Göndörhajú baba volt, mindenki csak Barikának szólította”.
A kislány anyukája, amikor már tudta, mi vár rájuk, a koncentrációs táborok szörnyűségeitől és magától a haláltól akarta megmenteni egyszem gyermekét. Sorra járta a családtalan falubelieket, hátha magukhoz venné valaki a lányát, megmentve őt ezáltal a biztos pusztulástól.
Különösen egy bizonyos nőnek és a férjének rimánkodott – tehetősek voltak, nem volt gyermekük. És ők a náciktól és a megtorlástól való félelem miatt nemet mondtak.
Anyát és gyermekét elhurcolták. Soha nem tértek vissza, valószínűleg meghaltak.
„Milyen kegyetlen, hogy tehettek ilyet?” – mondtam borzadva minden alkalommal, amikor meghallgattam a történetet: „Vajon kísértette őket a bűntudat, megbánták valaha? Ilyen önző embereknek nincs is lelkiismerete.”
Mama szomorkásan elmosolyodott:
„De, biztosan megbánták. Utána visszaadták az életnek azt, amit elmulasztottak. Később örökbe fogadtak egy árvát, és szeretettel fel is nevelték. Megadták az életnek, amivel tartoztak.”
A történet ezen részét már jól ismertem, mégis, mindig mélységesen szíven ütött ahányszor hallottam.
„Egy fiút fogadtak magukhoz, akinek se anyja se apja nem volt. Ő lett a te Nagyapád.”
